A Balaton-felvidéken a kéklő vízre néző meredek hegycsúcsra emelte a tatárjárás utáni nagy várépítési korszakban erősségét Favus, szentmártoni apát.

Legkorábbi részei a kettős torony között építtetett palotaszárny és az azokat övező kőfalak voltak, ami annyira megtetszett IV. Béla királyunknak, hogy felépülése után, 1262-ben cserével megszerezte magának. Később a veszprémi püspökség mondhatta magáénak, majd gyakran váltakoztak urai. Az évszázadok alatt fokozatosan alakították ki védőműveit, melyek a XVI. századra elérték az alacsonyabb fennsíkot. 1531-ben az akkoriban éppen Habsburg Ferdinánd királyt pártoló Enyingi Török Bálint kapott rá adománylevelet, ezért parancsára Martonfalvy Imre deák vonult fel ostromára nagyobb sereggel. A felsővárral szembeni sziklára húzatta fel ostromágyúit, aminek láttán a megrémült őrség első szóra feladta posztját. A Balaton vidékén rohamosan előrenyomuló török hódítókkal szemben Szigliget is részévé vált a végvárrendszernek. A Lengyel nemesi család, birtoklása idején leghíresebb várkapitánya, Magyar Bálint parancsolt benne. A XVII. században már elavult várnak számított, mivel nem esett bele a fontosabb hadjáratok útvonalába, elmaradt a korszerűsítése is. A korabeli krónikákat fellapozva tudjuk, hogy a somogyi partot uraló pogányok sokszor áteveztek hajóikkal, hogy kirabolják a keresztény falvakat. Ellenük való védekezésül emelték a part menti magaslatra az "Óvár"-t, ami a régészeti kutatások szerint a magyar naszádosok bázisát alkotta, akik innen figyelhették az ellenséges hajókat. Szigliget végzetét is, mint az oly sok hegycsúcson emelkedő középkori várakét, egy villámcsapás okozta, ami felrobbantotta az egyik toronyban őrzött puskaport, majd a keletkezett tűzben leégtek a vár épületei. Az elszegényedett Lengyel família már nem állíttatta helyre, inkább a völgyben elterülő faluban emeltetett kúriát.