- Vígvári Tamás anaglif, térhatású fotói -

Kérlek, mondd el véleményedet az oldalról és a képekről a Vendégkönyvben.

Kattints a kisképre a nagyításhoz, majd a nagykép megtekintése után zárd be az ablakot!

"Kaland. Midőn Kadi-záde Ibráhim pasa urunk hídkészítés végett hajón a Duna túlsó partjára ment át, én szegény az innenső oldalon maradtam Esztergom megnézésére s mivel eleségünk nem volt, tizenegy darab lovam és szolgáim éheztek, azért tehát eleség szerzése végett öt szolgámmal és tíz hasznavehető társammal az esztergomi síkságon nyugoti irányban öt óráig menvén, szép zab- és árpaföldet találtunk s lovainkat a kövér zabba hajtottuk, mi pedig az árpakévék kicsépléséhez kezdettünk. Mikor már egy rakás árpát előkészítettünk, azt mondám: "Hé, rajta! mielőtt a katonaság ide érkeznék még csépeljünk árpát." Azt láttuk ugyanis, hogy háromszáz dsered (arab fajta ló) lovas hitharcos egyenesen felénk tart, s oda érkezvén így szóltak: "Hej! emberek! mit dolgoztok? kévét csépeltek? óh! ügyetlenek! az árpa csépeléséből mi hasznotok lesz? Menjünk! törjük meg az ellenséget, zsákmányoljunk, foglyokat szerezzünk s a táborba dicsőséggel térjünk vissza!" Erre én mondám: "Ej! vitéz harcosok! lovaink éhesek, szolgáink ételre, kenyérre szorulnak. Ebben az ellenséges országban nem ismerjük a helyeket, sem az utakat nem tudjuk, sem kalauzaink nincsenek. Hová menjünk? árpánkat kicsépeltük, mi a táborba megyünk." "Óh! ti kéveszedegetők!" mondták s a háromszáz vitéz legény vágtatással a hegyek között eltünvén, eltávozott. Mi azt mondtuk, hogy még egy kis árpát csépeljünk ki: ezalatt félóra multával e harcosok egy vár alá mentek s látják, hogy a vár kapui zárva vannak. Oda érvén, sakál módjára ordítozni kezdenek: "Hejh! parancsnok! hejh! várbeliek! rajta! nyissátok ki a kapukat! Egy kis jogurt, író, kenyér, árpa, lópatkó van-e?", s mindegyik másféleképp kiabált és sakálként ordítozott. Némelyek így szóltak: "Hej! végvidékiek! Nincs-e meg a szívetekben a hitetek? Egy szelet kenyeret s egy fazék irótok nincs-e?"

Csakhogy ez a vár a német császárnak Tata nevű vára volt.

Az ellenség a lőréseken át látja ezt a népet, hogy ki az árokba fekszik, ki áll, ki ül, ki pedig jogurtot kiván. Hirtelen tanácsot tartanak s elhatározzák, hogy ezeket valamennyit a várba bocsátják és elfogják; egyértelműek lévén, közülök nehány törökül tudó a várbástyákra jött s mondták: "Mit akartok emberek?" Ezek pedig Ájdin-, Száru-khán- és Müntesa (Ajdin, Szárukhán, Müntesa, kis-ázsiai helyek) vidékéről való törökök voltak s felelték:" Ah! kedves végvidéki testvérek! éhesek vagyunk, adjatok jogurtot, irót, kenyeret, lovainknak árpát, áldunk érte benneteket, azután pedig táborunkba megyünk."

A vár bástyáin lévők így szóltak: "Mi végvidéki harcosok vagyunk, annyi lópatkót és abrakot adunk nektek, a mennyit csak kívántok, de félünk, hogy az áránál megrövidítetek bennünket." A harcosok erre az övükben, tüszőjükben és erszényeikben lévő arany gurusokat megmutatták, a mire az ellenség a vár kapuját kinyitotta, a felvonóhidat helyére tették s mondták: "Jöjjetek valamennyien s lovaitokkal menjetek befelé." Erre kétszázan közülök lovaikkal a várba bementek, s százan a hídon állottak meg, némelyek pedig a vár kapuját foglalták el. A kapu előtt lévő vitézeket az ellenség befelé hajtva a kaput becsukni akarta. Ezek pedig azt mondták: " Mi lovainktól el nem válunk és itt maradunk," s az ellenséggel lenn és civakodni, végre verekedni kezdenek. A többi ellenség is erre a belüllevőkre támad s a benn lévők most tudják meg, hogy ez az ellenségnek a vára!.... "Hej! vitézek! üssétek az ellenséget!" mondták s egyszerre, mint a pestis valamennyien az ellenség közé rohantak s a belső várban az ellenséget törve-zúzva kifelé mentek s a külső várat felgyújtották. Mi azon a helyen a hol árpát csépeltünk hallottuk, hogy az ellenség ezekre a belső várból ötvenhét ágyúlövést tett.

Félóra mulva ez a háromszáz vitéz, az ájdini és szárukháni csapat hatvan foglyot láncra verve, százhetven hajas ellenségfőt lándsára tűzve s a mohammedi szózatot hangoztatva, véres kézzel és karral, jajgatva, hozzánk érkezett s így szóltak: " Hé! emberek ti még most is árpakévét csépeltek? Nézzétek! mi milyen ütközetet csináltunk. Egy vár alá mentünk, melyet muzulmán várnak gondoltunk, az ellenség ravaszsággal meg akart bennünket fogni, de hála Istennek! mi fogtuk meg őket. Ime ez az ezüst botos, kócsagtollas fejű, a vár kapitánya volt," s a kalandot és annak kimenetelét nekem szegénynek egyenkint elbeszélték. Mi pedig az árpánkat a lovainkra raktuk s e harcosokkal együtt a táborba érkezvén, egyenesen a nagyvezír ketkhudájához, Ibráhim ketkhudához mentünk s ők az eseményt röviden elbeszélték, én szegény is tanu voltam ott. A ketkhuda bég e harcosokat a nagyvezírhez vezette s ők a fejeket a nagyvezír előtt a földre gurítván monták: "fenséges vezír! ellenségeidnek a feje így tiportassék mindenkor lábbal", s ilyen áldó kívánságok között foglyaikat egyenkint a vezír elé hozták. Az összes hitharcosok a földet megcsókolták s a nagyvezír e harcosok mondanivalóját elbeszéltette s összes kalandjaikat nagyon meghallgatta. Azután pedig kérdé: "Hovávalók vagytok ti?"; "Mi az Ajdin és Szárukhán szandsákbeli lovasok közül valók vagyunk." "De hát kinek az engedelmével mentetek ti portyázásra?" mondá ő. Erre egyik közülök válaszolá: "Allahra! Fenséges vezír! Lópatkót és árpa eleséget szerezni menvén, láttuk, hogy ez Esztergom vára közelében egy vár van s mi muzulmán várnak véltük azt. A hitetlenek minket befogadván, mondták: " Kezdjük őket összetörni!" erre kivont karddal mi törtük őket össze és ennyi zsákmányt szerezvén eléd jöttünk." Erre a vitéz vezír helyesen gondolkodván, hogy a katonaságnak a táborból való szétszóródása ellen példát állítson, mondá: "Fogjátok meg ezeket gyorsan!"; s kegyetlen hóhérok meztelen karddal előjövén, szegény harcosokat gallérjuknál fogva megragadták s a fővezéri sátor elé hozták. Ekkor Ibrahim ketkhuda, Ali pasa szerdár, Kibleli Musztafa pasa, Amudsa Haszán aga és néhány vezír és előkelő a nagyvezír lábai elé esvén, mondták: "Ezeket zsákmányukkal bocsásd most szabadon, de hirdesd ki alajbégjeiknek, hogy máskor ilyent ne tegyenek." Kérésük meghallgattatott s valamennyit szabadon bocsátván, háromszázhatvan foglyuk közül kétszázat ezeknek a különös harcosoknak ajándékozott, erősen meghagyván nekik: "Máskor, úgymond, parancs nélkül sehová ne menjetek." Ezek azt mondták, hogy kétszer szabadultak meg s többi foglyaikról lemondva kétszáz foglyukkal visszatértek a táborba. Ezután a táborban a kikiáltók kihirdették. "Senki prtyázásra ne menjen." E harcosok alajbégjére azonban kétszáz botot vertek. "Miért külditek katonáitokat portyázásra?", úgymond s hivatalából letévén őt, mást neveztek ki helyére.

Isten éltesse a gondos Ibráhim ketkhudát, mert az említett harcosoktól két válogatot rabszolgát elvevén, nekem szegénynek adta, mondván: "Evliám! neked is jogod van ehhez a harchoz, te is könyörögtél ezekért a harcosokért s a negyvezír nem ölette meg őket. Csak a többiek megfenyítése végett ijesztette meg őket, mondván: "Hej! hóhér." Hanem Evliám! anniy igaz, hogy ezek az emberek derék harcot vívtak, -s néhány harcossal újból elbeszéltette a kalandjukat."

Az Öreg-tó partján, a XIV. században emeltette birtokközpontjaként a vár első épületeit a Lackfi bárói család.

A törökkel vívott nikápolyi csatavesztés után a Lackfiak szembefordultak az uralkodóval, ezért két vezető családtagjukat az ellenpárt megölette, hatalmas váruradalmaikat elkobozták tőlük. Mivel a vár közelében emelkedtek a Vértes hegységének kiváló vadászterületei, királyi parancsra jelentős méretű építkezések kezdődtek el, ekkoriban alakult ki a négy saroktornyos, zártudvaros uralkodói rezidencia, melynek védelmét a vizesárok látta el. Virágkorát a XV. század jelentette, amikor többek között Hunyadi Mátyás király is szívesen időzött itt és Bonfini itáliai humanista történetíró is a legnagyobb elragadtatással írt a várról. A XVI. század már a hanyatlás jeleit mutatta, a Budát elfoglaló török seregek egyre közelebb nyomultak Tatához, melynek várkastélyát a Habsburg hadvezetés által kirendelt itáliai hadmérnökök igyekeztek az ágyúkkal vívott harcászat szabályainak megfelelően megerődíteni. Sorra bontották le a magas tornyokat, köveikből alacsony, de vastag falú bástyákat létrehozva. A királyi végvárrendszerben Komárom és Győr elővárának számított, így az ellenséges csapatok mindent megtettek elfoglalására. 1545-ben a felvonuló török sereg első felszólítására feladta Tasso Hannibal zsoldos kapitány, akit gyávaságáért a haditanács lefejeztetett. Később a királyi csapatok visszavették, de mivel kiépített védőművei ellenére sem számított elsőrendű végvárnak, sűrűn cserélt gazdát. 1597 tavaszán például Pálffy Miklós királyi főkapitány emberei török ruhába beöltözve, éjszaka a kapu előterébe kértek bebocsátást, ahol felrobbantották a szekérre helyezett petárdát, majd a bedöntött kapun keresztül visszafoglalták a várat. Utolsó katonai ostromára 1705-ben került sor, amikor a várbeli hajdúk kaput nyitva Vak Bottyán kuruc generális csapatainak, együttes erővel levágták a védekező császári zsoldosokat.

A XVIII. században az Esterházy hercegi család jelentős mértékben átalakíttatta az egyetlen, még meglévő középkori lakószárnyát, ezzel megváltoztatták eredeti homlokzatát. Az 1960-as esztendőkben megtörtént műemlékvédelmi felújítása, falai közé vármúzeum költözött, melynek termeiben a távolba vesző múlt tárgyi emlékeit nézhetjük meg.