- Vígvári Tamás anaglif, térhatású fotói -

Kérlek, mondd el véleményedet az oldalról és a képekről a Vendégkönyvben.

Kattints a kisképre a nagyításhoz, majd a nagykép megtekintése után zárd be az ablakot!

A vár rövid története:

A Dunakanyar csodálatosan ívelt, hatalmas zöldellő hegyekkel körülvett természeti környezetében, a Pilis hegység magas sziklacsúcsától le egészen a folyamóriás partjáig húzódik a visegrádi vár.

A történelem folyamán több erődítményt is emeltek az itt lakó népek, hogy ellenőrzésük alatt tarthassák a szoroson átvezető utat. Az 1241 - 42-es tatárjárás viharai által romba dőlt ispánsági vár köveiből építtette fel az újabb veszedelem elleni félelmében IV. Béla a hatszög alakú, vastag falú lakótornyot, amit a néphagyomány később Salamon-toronynak nevezett el. Míg az uralkodó a Duna parton építkezett, addig felesége, Mária királyné a magas sziklacsúcsot erődíttette meg az eladott ékszerei árából befolyt pénzen. A két várrészt kiegészítette a meredek hegyoldalon végigfutó zárófal, amelynek vége egészen a Duna-parti Vízi-várig futott le. A XIV. század elejének belháborús időszakában Csák Máté fegyveresei szállták meg, tőlük az országot egyesítő Anjou Károly király ostrommal vette vissza. A következő időszakban az uralkodó megépíttette a kényelmesebb lakhatást biztosító Duna folyó melletti Palotát, így a zordon kővárban csak a helyőrség állomásozott. Luxemburgi Zsigmond uralkodása idején a felsővárbeli ötszögletű öregtoronyban őrizték a koronát, de 1440-ben Erzsébet özvegy királyné utasítására mégis sikerült ellopnia Kottaner Ilona udvarhölgynek. A XVI. században Buda elfoglalása után rövidesen már a török seregek kerülgették Visegrádot is, első ostroma 1544-ben történt, amikor súlyos sérülések érték a Salamon-tornyot. A következő másfél évszázadban többször cserélt gazdát az egyre romosabbá váló épületegyüttes. Végső pusztulását az 1685-ös török ostromban szenvedte el, de az ellenséges csapatok rövidesen kivonultak belőle a sokkal fontosabb hadászati jelentőségű Buda várának védelmére.

A következő évszázadokban már a könyörtelen időjárás és az emberek bontásai alaposan lefogyasztották mind a várkomplexum, mind az egykori királyi Palota épületeit. Bár korábban is végeztek feltárásokat, de csak az 1960-as évektől indult meg korszerű műemlékvédelmi helyreállítása a magyar történelem fontos színteréül szolgáló visegrádi várnak, melynek munkálatai még sok generációnak adnak feladatot.

A korona elrablása, Kottanner Jánosné emlékirata 1439-1440:

- részlet-

"...A nemes királyné pedig legkisebb leányával, Erzsébet kisasszonnyal a várból elindult Komárom felé. Cillei Ulrik gróf mint hűséges atyjafia is eljött akkor őnagyságához, s együtt megtanácskozták, hogy a szent koronát a visegrádi várból kihozhassák. Nagyságos úrnőm akkor hozzám jött, hogy én tegyem meg ezt, mivel senki sem ismeri annyira a körülményeket mint én, akiben ezenfelül még meg is bízik.

Én bizony nagyon megijedtem, mert ez súlyos kockázat volt számomra és kis gyermekeim számára, s azon tépelődtem, mitévő legyek, s senkitől sem mertem tanácsot kérni, csak Istentől, s úgy gondoltam, ha nem tennémmeg, s ebből valami baj származnék, az én vétken volna Isten és ember előtt. Beleegyeztem tehát életem kockáztatásával a nehéz útba, de segítőtársat kérte. Rám hagyták, kit találok erre alkalmasnak. Akkor ajánlottam valakit, akiről úgy véltem, hogy teljes odaadással van úrnőm iránt, horváth volt; titkos tanácskozásra hívták, eléje tárták a dolgot, amit tőle kívántak. Ez az ember annyira megijedt, hogy színét változtatta, mintha félholt volna, nem is egyezett bele a dologba, hanem az istállóba sietett lovaihoz. Nem tudom, Isten akarat volt-e, vagy pedig egyébként is ügyetlenkedett, de az a hír jött az udvarba, hogy lováról leesve keményen megütötte magát. Amikor pedig állapota javult, ismét lóra ült, és Horvátországba lovagolt, az ügyet meg el kellett halasztanunk, s nagyságos úrnőm vigasztalan volt, hogy az a gyáva fickó most tud a dologról, s magam is nagy gondban éltem, de persze mindez Isten akarata volt. Ha a dolog ebben az időben sikerült volna, akkor nagyságos úrnőm nagy hassal és a szent koronával Pozsonyba ment volna, akkor méhének nemes gyümölcse, amelyet még hordott, megakadályoztatott volna a megkoronáztatásban, mert úrnőmnek talán nem lett volna olyan segítsége és hatalma, mint amilyen utóbb volt, amint ez azóta ki is derült.

Amikor aztán elérkezett az igazi ideje annak, hogy Isten csudatételét véghez vigye, akkor Isten egy férfiút küldött nekünk, aki elvállalta, hogy kihozza a szent koronát: ez magyar volt, ...-nak hívták, hűségesen, okosan, férfihoz méltón fogott neki a dolognak, s előkészítettünk mindent, ami a dologhoz kellett, szereztünk néhány lakatot és két reszelőt. Ő, aki velem együtt akarta kockára tenni életét, fekete bársony hálóköntöst s egy pár nemezcipőt vett fel, és mindegyik cipőjébe egy-egy reszelőt dugott, a lakatokat pedig köntöse alá rejtette, én meg magamhoz vettem nagyságos úrnőm kis pecsétnyomóját, de nálam voltak az elülső ajtóhoz való kulcsok is, amelyekből három volt, mert a sarokvasnál lánc volt, meg egy kapocs, ide is raktunk lakatot, mielőtt annak idején eljöttünk, azért, hogy senki oda lakatot ne tehessen. Mikor pedig elkészültünk, nagyságos úrnőm egy szál embert hírnökül küldött előre Visegrádra, hogy tudtára adja Pöker Ferenc várnagynak és Vajdafi László úrnak, akikre addig az udvarhölgyek voltak bízva, hogy ezek úgy készüljenek, ha értük jön a szekér, útra készen álljanak, hogy őnagyságához kocsizzanak Komáromba, mert szándékában van Pozsonyba menni, s ezt az egész udvarnéppel közölték. Mikor már készen állt a szekér, amelyet az udvarhölgyekért kellett küldeni, és a szán, amelyen nekem kellett utaznom, s a segítőtársam is aggódott, akkor két magyar nemesurat osztottak be hozzánk, akiknek lóháton velem kellett jönniük az udvarhölgyekért. Elindultunk. Akkor kapta a várnagy a hírt, hogy én megyek az udvarhölgyekért. Ő is és úrnőm többi udvarnépe is fölöttébb csudálkozott azon, hogy engem ilyen messzire elengedtek fiatal úrnőmtől, mert ez még fiatal volt, s nem szívesen engedett el magától, ezt mindnyájan jól tudták. A várnagy ekkor gyöngélkedett, mégis szándékában állt, hogy az ajtó elé feküdjön, amely első bejáratul szolgált a szent koronához. Betegsége ekkor súlyosbodott, ahogy Isten akarta, a férficselédeket viszont ide nem fektethette, mivel ez a hölgyek házában volt. Ezért vászonkendőcskét borított arra a lakatra, amelyet mi a sarokvas mellé tettünk, s pecsétet nyomott rá. Amikor megérkeztünk a visegrádi várba, az udvarhölgyek megörültek, hogy nagyságos úrnömhöz kell utazniuk, készülődni kezdtek, és ruhájuk számára ládát csináltattak. Ezzel sok bibelődés volt, úgyhogy a nap nyolcadik órájáig kopácsoltak. Az, aki velem volt, szintén bejött a hölgyel szobájába, és elszórakozott az udvarhölgyekkel. A kemence előtt egy kevés tűzifa hevert, amellyel fűtöttek nekik, ez alá rejtette a reszelőket. Ámde a férficselédek, akik az udvarhölgyek szolgálatára voltak, meglátták, és sugdolózni kezdtek. Én meghallottam, s rögtön megmondtam neki. Ekkor annyira megijedt, hogy színét változtatta, magához vette a reszelőket, és máshová rejtette őket. Hozzám pedig így szólt: "Asszonyom, nézzen utána, hogy világítani tudjunk." Én megkértem egy öregasszonyt, hogy adjon néhány szál gyertyát, mert sokat kell imádkoznom, minthogy éppen szombat (1440. február 20.) éjjel volt, ti. farsang napját követő szombat. Fogtam a gyertyákat, és szobámba menet elrejtettem őket.Miután aludni tértek az udvarhölgyek, és mindenki más is, én a kis szobámban maradtam egy öregasszonnyal, akit magammal hoztam, és aki egy szót sem értett németül; a dologról sem tudott, az asszonyházban sem volt ismerős, ott feküdt, és mélyen aludt.

Amikor elérkezett az ideje, az, aki velem volt, a kápolnán keresztül szorongva jött az ajtóhoz és kopogtatott. Kinyitottam neki majd mögötte ismét bezártam. Elhozta magával szolgáját, akinek segítenie kellett, akit keresztnevén ugyanúgy hívtak, mint őt, ...-nak, és aki felesküdött neki. Én meg odamegyek, hogy elhozzam a gyertyákat, hát elvesztek. Oly nagyon megijedtem, hogy azt sem tudtam, mit csináljak, a dolog majdnem abbamaradt a világítás miatt. Aztán meggondoltam magamat, visszamentem és csöndben felköltöttem az asszonyt, aki a gyertyákat adta, s azt mondtam neki, hogy a gyertyák elvesztek, pedig még sokat kell imádkoznom. Erre ő másokat adott, ennek megörültem; odaadtam őket segítőtársamnak, s nekiadtam a lakatokat is, amelyeket aztán rá kell tennie, odaadtam neki nagyságos úrnőm kis pecsétnyomóját, amellyel megint le kellett pecsételnie, s odaadtam neki azt a három kulcsot is, amely az elülső ajtóhoz tartozott. Akkor ő a lakatról levette a rápecsételt kendőcskét, amelyet a várnagy tett oda, kinyitotta az ajtót, szolgájával együtt bement, és keményen dolgozott a többi lakaton, úgyhogy az ütögetés és a reszelés zaja kivehetően hallatszott. Az őrök és a várnagy népe ezen az éjszakán lülönösen éberek voltak a gond miatt, amely rajtuk volt, mégis a mindenható Isten, úgy látszik, mindnyájuk fülét betömte, és egyikük sem hallott semmit. Mert én mindent jól hallottam, s nagy félelmemben és aggodalomban őrködtem egész idő alatt, s nagy ájtatosan letérdeltem, és kértem Istent és Miasszonyunkat, legyenek mellettem és segítőtársaim mellett. Nagyon aggódtam lelkemért, jobban, mint az életemért. Arra kértem Istent, ha mindez ellene való volna, ha ezért el kellene kárhoznom, vagy pedig ebből baj származnék az országra és lakóira, akkor Isten legyen lelkemnek irgalmas, és inkább hagyjon előbb itt meghalnom. Mialatt így fohászkodtam, nagy zaj és zörgés támadt, mintha sokan páncélban lettek volna az ajtó előtt, ahol segítőtársamat beeresztettem, s úgy rémlett, mintha az ajtót betaszították volna. Nagyon megijedtem és felálltam, hogy figyelmeztessem azokat, hagyják félbe munkájukat. Akkor eszembe ötlött, hogy az ajtóhoz menjek, s így is tettem. Amint az ajtóhoz értem, megszünt a zörgés, és már senkit sem hallottam. Azt gondoltam, talán csak kísértet volt, s megint imámhoz láttam, és Miasszonyunknak megfogadtam, hogy mezítláb Mariazellbe zarándokolok, és amíg zarándokutamat nem teljesítem, addig szombat éjszakánként nem alszom tollakon, és mindenszombat éjjel, ameddig csak élek, Miasszonyunkhoz külön imádkozom, hogy megköszönjem a kegyét, amelyben részesített. És megkérem, köszönje meg helyettem fiának, Jézus Krisztusnak, a mi kedves Urunknak nagy kegyelmét, amelyben irgalma által oly láthatóan részesített. Mialatt így imádkozom, megint csak úgy rémlik, mintha nagy lárma és páncélzörgés volna annál az ajtónál, amely az asszonyház igazi bejáta volt. Annyira megrémültem, hogy félelmemben csak reszkettem és verejtékeztem, s arra gondoltam, nem kísértet volt az bizony, hanem míg én a kápolna ajtajánál álltam, addig ők szépen körülmentek, s így nem tudtam, mitévő legyek: hallgatóztam, hallom-e az udvarhölgyeket. De nem hallottam senkit. Akkor vigyázva lementem a kicsi lépcsőn, majd az udvarhölgyek kamráján át az ajtóhoz, amely az asszonyháznak igazi bejárata volt. Amikor az ajtóhoz értem, senkit sem hallottam. Megörültem és hálát adtam Istennek, folytattam imámat, s azt hittem, hogy az ördög műve volt, aki szívesen meghiúsította volna a dolgot.

Imádságom végeztével felálltam, hogy a bolthajtásos helyiségbe menjek, s lássam, mit művelnek: ő azonban már szembe jött velem azzal, hogy sikerült, az ajtó lakatjai azonban oly erősek voltak, hogy nem lehetett őket lereszelni, a tokot ki kellett égetni, ettől erős szag kelezkezett, úgyhogy aggódtam, nem kérdezősködik-e majd valaki a szag miatt, de Isten őrködött felettünk. Mikor aztán a szent korona egészen szabaddá vált, mindenütt megint betettük az ajtókat, és más lakatokat vertünk rájuk azok helyett, amelyeket levertünk, újra rányomtuk nagyságos úrnőm pecsétjét, a külső ajtót megint bezártuk, visszatettük a lepecsételt kendőcskét úgy, ahogy megtaláltuk, és ahogy a várnagy odatette, én meg a reszelőket beledobtam az árnyékszékbe, amely az asszonyházban volt, ott majd megtalálják a reszelőket, ha bizonyíték végett feltörik. A szent koronát a kápolnán keresztül vitték ki, ahol Szent Erzsébet nyugszik, ide én, Kottanner Jánosné egy miseruhával és egy oltárterítővel tartozom, ezt majd nagyságos uram, László király fizesse meg. Itt segítőtársam fogott egy vörös bársonyvánkost, felfejtette, kivette belőle a tollak egy részét, a szent koronát beletette a vánkosba, majd újra bevarrta.
Akkorára már majdnem teljesen megvirradt, felkeltek az udvarhölgyek, és mindenki más is, hogy elinduljanak. Az udvarhölgyeknél szolgált egy öregasszony, akiről úgy rendelkezett nagyságos úrnőm, hogy fizessék ki a bérét, és hagyják hátra, hadd térjen vissza Budára. Miután az asszonyt már kifizették, hozzám jött, és azt mondta nekem, hogy valami furcsa dolgot látott a kemence előtt heverni, s nem tudja, mi lehet az. Nagyon megijedtem, mert jól tudtam, hogy ez abból a tokból való volt, amelyben a szent korona állt, kibeszéltem tehát a fejéből, ahogy csak tudtam, majd a kemencéhez lopakodtam, és ami törmeléket csak találtam, mind a tűzbe hajítottam úgyhogy egészen elégtek, az asszonyt pedig magammal vittem az útra. Mindenki csudálkozott azon, miért tettem ezt. Erre kijelentettem, hogy magamra vállalom, mert nagyságos úrnőmtől ki akartam eszközölni ellátását a bécsi Szent Márton egyháznál, amit aztán meg is tettem. Mikor aztán az udvarhölgyek és az udvarnép készen voltak, hogy útra kelhessünk, az, aki velem volt, aggódott, fogta a vánkost, amelybe a szent korona be volt varrva, szolgájának gondjaira bízta, aki neki elébb segített, hogy vigye ki a vánkost az asszonyházból arra a szánra, amelyre én és ő ültünk. A derék fickó akkor a vállára vette a vánkost, ócska tehénbőrt borított rá, ennek hosszú farka volt, amely hátul lelógott, úgyhogy mindenki utána nézett, és elkezdett nevetni..."